Bábel
A világ nagy szarban van. Ez derül ki legalábbis Alejandro González Inárritu legújabb nagy sikerű alkotásából, a Bábelből.
Ebben a világban ugyanis az amerikai mintacsalád mexikói feketemunkás babysittere felelőtlen, a süketnéma nimfomán japán szűz tinédzserlány anyukája a szeme láttára lesz öngyilkos, a marokkói arab kisfiú a nővérére maszturbál, és amerikai turistabuszokra lövöldözik, de, ami a legnagyobb baj, hogy Cannes-ban újabban a hatásvadászatot díjazzák.
Nem szól sokkal többről ugyanis a Bábel, melyben Inárritu a 21 grammnál jól bevált több cselekményszálat párhuzamosan futtatós, idősíkokat összekavarós módszert alkalmazva nyerte el a világ és a cannes-i zsűri elismerését. Akarva-akaratlanul felmerül bennem a kérdés: ha forgatok egy filmet egy litván barátnak adott öngyújtóról, amely végül egy új-zélandi benzinkút felrobbanását, és ezzel tömegkatasztrófát okoz, vajon versenybe szállhatok-e az Arany Pálmáért?
Természetesen nem akarom elvitatni a film érdemeit. Ide kell sorolnunk a tökéletesen kitalált, megtalált karaktereket. Ott van a ráncosan megviseltre maszkírozott, de még így is sármos Brad Pitt, gyönyörű és hideg felesége, Cate Blanchett és angyali szöszi gyerekeik. Az arab fronton a karakteres arcú kereskedő, a vagány, pajkos mosolyú bajkeverő fiú, és a felejthetetlen tekintetű matuzsálem gyógyító asszony. A kedves, harmóniát árasztó mexikói babysitter is nagyot alakít, itt a karakter és a sztori összhangja csorbul kissé azon a ponton, amikor az éjszaka közepén beülteti részeg unokaöccse mellé a két amerikai gyerkőcöt. A mexikói családtagok is egytől-egyig ki vannak találva.
Talán csak a japán leánykákkal volt a film első felében némi gond, a formaruhának és a kísértetiesen hasonló frizurának köszönhetően, de pár festett hajtincs hamar kiküszöbölte a problémát.
Az operatőr, Rodrigo Prieto zseniálisan lavíroz a monumentális képek, és a poros-szemcsés, már-már dokumentumfilm-szerű beállítások között. A film dramaturgiai felépítését, pedig valószínűleg Spielberg is megirigyelné. A forgatókönyv valóban bravúrosan felépített, és tűpontosan megkomponált a ritmus, akciót sokkolás követ, vagy meghitt családi jelenet, és ott van a minden-mindennel összefügg aha élmény is, csak az a kérdés: mi itt a tanulság? Hogy az egész világ a japán üzletembereknek van kiszolgáltatva? Vagy, hogy ember-embernek farkasa, és a közös nyelvet beszélők is bábeli zűrzavart hoznak létre maguk körül? Hogy az amerikai hírszerzők csőlátóak, és az afrikai rendőrök épp oly durvák és előítéletesek, mint a mexikói határőrök?
Értem én, persze, hogy az előítéletekkel és egymás meg nem értésével van a baj, mégis sokszor öncélú, hatásvadász "trüvájok" egyvelegének éreztem a Bábelt.